Nagyon vártam, és nagyot is csalódtam.
Én nem hittem az előzetes kritikáknak, mivel a javarészük azért írta rossznak a filmet, mert videójáték alapján készült, és ugye innentől fogva ki van zárva, hogy jó legyen. Ez egy nagyon rossz látásmód, és én abszolút nem ezzel ültem be a Max Payne-re, de még így sem nyújtott eleget.

Nem arról van szó, hogy rossz, mert egyáltalán nem az, de el lett szúrva. Például az első háromnegyed óra, ahol konkrétan semmi nem történik. De úgy szó szerint: SEMMI!!! Megismerjük a szereplőket és a történetet, lassan folydogál a cselekmény, ami akár még jó is lehetett volna, ha egy más típusú filmben látnánk. Itt azonban nagyon sokat ront az élményen. A sztori ugyanolyan tucatnyomozás, mint amit már kismilliószor láttunk, ugyanazokkal a fordulatokkal és dramaturgiai pontokkal, mint sok más filmben. Itt vérzik el a Max payne a legdurvábban, mert például a tavalyi Hitman-ben a sztori valahogy képes volt fenntartani az ember érdeklődését. Az akciók hiánya azonban nagyon fájó, de még fájóbb, hogy nagyon sokat kell várni, mire jön egy végre.

Viszont ha van... az ott van a szeren rendesen. A lassítások, melyek a játék alapkövei, nagyon jól működnek a filmben is, csak ugye ebből sincs sok. A hátrarepülés a shotgunnal a kézben az egyetlen olyan jelenet, amely hűen tükrözi a játék lenyűgöző stílusát. Az irodaházas jelenet is jó, de a többi sajnos felejtős. Az elején diktált lassú tempó a végére azért jelentősen felgyorsul, de még így sem éri el a kellő pörgést.

A színészek között senki nincs, akit ki lehetne emelni, akár pozitív, akár negatív értelemben. Mindenki képes olyan játékra, ami itt kell. Mark Wahlberg ugyan első hallásra nem tűnt jó választásnak a főszerepre, de alakításával az égvilágon semmi gond nincs. Ez a minimalista karakterábrázolás tökéletesen illik a szerephez.

Ami azonban minden tekintetben egyedülálló és lenyűgöző, az a stílus és a látvány. Ez az egyetlen tényező, ami kiemeli a Max payne-t a többi tucatfilm közül. Néhány kép annyira intenzív és gyönyöürű, hogy egy darabig biztosan nem fogjuk elfelejteni. A főhős drogos rohama a szétlőtt irodaházban elképesztően jól sikerült, ahogy a hatalmas robbanás a toronyban, a díler lassított kizuhanása az ablakon, a vécéajtók szétlövése, vagy a filmvégi lövés a hóval borított pisztolycsőből is mind olyan pillanatok, amik miatt megéri megnézni a Max Payne-t. A hangulat elsőrangú: sötét, hideg és nyomasztó... igazi noir-os atmoszféra, és a nagylátképek is borzasztó jóra sikerültek a hóesésben úszó városról.

Szóval elég felemásra sikerült ez a film, de nem reménytelen. Ha játékadaptációként tekintünk a Max Payne-re, egyértelmű csalódás, viszont önálló, független filmként megállja a helyét, hála a sok bravúros ötletnek. Az viszont egyértelmű, hogy kár érte, mert ebből a témából igazi kultgyanús produkciót is össze lehetett volna hozni.
Azért egy megnézést mindenkinek ajánlok.