Ahogy 2009-ben, és 2010-ben, úgy idén is összeállítottuk az év legjobbjait és legrosszabbjait, ezúttal a jókat külön-külön. Pár napon belül a legjobb jelenetekről és alakításokról szóló rövid összeállítás is fenn lesz.
BlackSheep top 10-e:
10. Idegen arcok:
Az UFO-k elnézik a térképet, és a Fehér ház kertje helyett az angol gettóban landolnak. A csúfosat bukó sci-fi hozzánk csak dvd-n érkezett meg, de így is be tudta kontárkodni magát a listánkra. Az Idegen arcok bizonyítja, hogy kevés pénzből is lehet lehengerlő inváziós filmet készíteni, csak kell egy ütős alapötlet, és egy jó forgatókönyv. Ezúttal szerencsére mindkettő megvolt, és az alkotók jó arányérzékkel és kellő odaadással olyan parádés kis marhaságot rittyentettek össze, amire a legjobb jelző talán a „kicsi a bors, de erős” lenne. Néhány karakter ugyan eléggé idegesítő, de túlnyomórészt szimpatikusak a figurák, jók a zenék, az akciók, pazar a látvány (az Ufo-k kinézete talán a legkreatívabb, amit eddig filmben láthattunk) és csak úgy árad a gettóhangulat. És még Nick Frost is van benne! Kell ennél több?
9. 127 óra:
Egy fickó beszorul egy szikla alá, majd levágja a karját. És? Mit keres egy ilyen film az Oscar mezőnyben? – gondolhatták sokan, egészen addig, amíg meg nem látták a kész művet. A kanyonba rekedt hegymászó igaz története egyszerre volt tragikusan szép és elkeseredetten izgalmas, miközben egy olyan gore-jelenetet is kaptunk, ami az utóbbi hat Fűrész-film összes jelenetét leradírozta.
8. Forráskód:
Csak remélni tudom, hogy az Eredet talán elindított egy olyan folyamatot, amire már nagyon régóta vártak a rajongók: az okos sci-fik gyarapodását, amik nem kizárólag látványukkal és trükkjeikkel, hanem történetükkel is el kívánják bűvölni a közönséget. Ha van ilyen, akkor ennek első darabja a Forráskód, mely egy kreatív alapötlettel rendelkező, pörgős, lendületes és mégis elgondolkodtató darabja a műfajnak, ráadásul annyi pénzből dobták össze, ami Michael Bay-nek egy jelenetre ha elég, mégis odaveri a komplett Transformers-trilógiának. Ha a vége nem lenne ilyen szinten elbarmolva, a dobogóra is felkerült volna, de még így, elhálivúdiasítva is kiváló film.
7. Mission Impossible - Fantom Protokoll:
Limonádé-filmekből Dunát lehetne rekeszteni, egy negyedik rész meg ugye miért is akarna bármi újat felszolgálni a tapasztalt franchise-rajongóknak. Annál nagyobbat hökkentünk, amikor az év végén befutott Tom Cruise csapata, és csuklóból leforgatták a legjobb kémes-titkosügynökös filmet a Bourne ultimátum óta. Noha sztoriban sok újat nem nyújtott, a Mission Impossible 4 animációs filmekre emlékeztető akciójelenetei (Köszönjük, Brad Bird!), kiváló színészi összjátéka, Star Trek-et sárgító kütyüi, remek poénjai és dinamikus dramaturgiája azonnal elvarázsolt kritikust és nézőt, rajongót és szkeptikust egyaránt. Ilyenből kérünk még többet!
6. Élve eltemetve:
A „leg-egyszereplősebb” thriller, ami valaha készült! Ryan Reynolds egy bezárt koporsóban küzd az életéért, és egymaga elviszi a hátán a filmet. Sok ehhez hasonló film készült már, de ilyen még egy sem. Az elejétől a végéig a koporsóba zárt cselekmény (se flashback, se mellékszál, se látomások, semmi…), az ütős, fordulatos történet és a harapható feszültség együtt felejthetetlen filmélményt biztosított, ami után még a vécé ajtaját is nyitva hagytuk.
5. Rango:
Ha 2011-ben lett volna „filmműfajok osztálytalálkozója”, akkor mindenki a western-t irigyelte volna, hiszen olyan főhajtást kapott, mint még soha senki. A Rango előzetese alapján csak egy újabb tucatmesére számítottunk, ami pár hét alatt eltűnik majd az animációs dömping nyomása alatt, erre kaptunk egy színes, fantáziadús, felnőtt poénokkal teletömött, kegyetlenül szórakotató filmet, ami meg merte tenni, amit csak a legbátrabbak mernek: hátat fordított a trendeknek és a kisgyerekes anyukák kötelező elvárásainak, és egy olyan miliőt csapott a vászonra, amivel kenterbe verte a teljes animációs mezőnyt, Dreamworks-östől, Pixarostól!
4. X-men – Az elsők:
Egy olyan franchise-t megváltoztatni, ami tíz éve sikert sikerre halmoz, mindenképpen merész húzás, ugyanezt forradalmasítani viszont egyenesen zseniális. Matthew Vaughn a szenzációs Ha/ver után egy év alatt dobott össze egy olyan monumentális, párját ritkító képregényfilmet, amilyenhez a legnagyobb profiknak is évek kellenének. Az X-men – Az elsők bizonyította, hogy a mutánsvilág nem Hugh Jackman-től lesz érdekes (nem mintha a Farkas-sal komoly baj lett volna, de azért ettől nagyon messze van), hogy hogy egy képregényfilm történetét remekül bele lehet szőni a hidegháború konfliktusai közé, hogy Kevin Bacon tényleg mindent el tud hitelesen játszani, és hogy Michael Fassbender a legtehetségesebb új arc Hollywood-ban.
3. Fekete Hattyú:
Ha Darren Aronofsky, akkor valami különleges, egyedi, sosem látott filmélményre számítunk. A Fekete Hattyú ugyan nem volt éppen „sosem látott”, hiszen a Pankrátor és a Perfect Blue egyértelműen hatott rá, de az egyediségre most se panaszkodhattunk. A balettvilágban játszódó elvont pszichothriller még év elején lett bemutatva, de már akkor sejtettük, hogy ennek nem nagyon lesz idén vetélytársa. A rendező az egyszer már látott történetet új köntösbe bújtatva, az álmok, rémálmok és víziók kiszámíthatatlan világába ültetve tálalta, és másodszorra is tarolt. A fényképezés lenyűgöző, a rendezés profi, az atmoszféra két vállra fektet, a leszbi-szex pedig az év legfülledtebb két percét biztosította. És még Natalie Portman-nek is dobott egy – abszolút megérdemelt – Oscart.
2. Felperzselt föld:
Az ember a legostobább állat. Sok film mutatott már bizonyítékot erre a tételre, ezek sorába állt be a Felperzselt föld, hogy felnyissa a szemünket és bemutassa a világban folyó embertelenség apró szeletét. Az anyjuk múltját felkutató arab ikerpár története az év legfelkavaróbb és legsokkolóbb története, olyan jelenetekkel és fordulatokkal, amikhez tényleg gyomor kell. A testvérpár és az anya megpróbáltatásait felváltva prezentáló dramaturgia folyamatosan fenntartja a feszültséget, a színészek egytől egyig hitelesek, a háborús atmoszféra pedig félelmetes. Talán a Hotel Ruanda óta nem készült ennyire csontig hatoló, szívünket szaggató dráma az emberi kegyetlenség sehova sem vezető, értelmetlen természetéről.
1. Drive
Nicolas Winding Refn filmje észrevétlenül csusszant be a fesztiválokra, halkan meghúzódott a nagyágyúk között, majd akkorát robbant, amibe beleszédült a filmvilág. A letisztult macsó kaszkadőr sablonokban dúskáló története olyan precíz, semmi máshoz nem hasonlítható művészi érzékkel lett megrendezve, amiből azóta se akarunk kijózanodni. A Drive a klasszikus, hamisítatlan, igazi moziélmény. Megállítja az időt, beszippant és hetekkel később sem ereszt. Lüktető képeivel, túlvilágian gyönyörű zenéjével, letisztult brutalitásával, egyenes, félreérthetetlen jellemeivel olyan magas filmköltészeti szinteket üt meg, amikről hasonló alkotások álmodni sem mernek.
Sorter top 10-e:
10. Förtelmes főnökök
Könnyed vígjáték nagyon tetszetős alapötlettel (ki ne gondolt volna már rá legalább egyszer, hogy kinyírja a főnökét?), jópofa színészekkel és valóban vicces szituációkkal. Nem az a sírva röhögős fajta, de kétségtelenül nagyon szórakoztató film, amire egyszer mindenképp érdemes időt szentelni. Jamie Fox igazán parádézott, akárcsak Jennifer Aniston, aki végre megmutatta, hogy a Jóbarátok óta kábé kéttucatszor eljátszott figura mellett máshoz is ért, Kevin Spacey-t pedig jó volt ilyen testhezálló szerepben látni. Colin Farrel meg egy állat!
Az egyetlen film 2011-ben, ami az én esetemben a hazai termést képviselte. Tarr Béla tehetsége vitathatatlan, ez még nekem is nyilvánvalóvá vált, holott A torinói ló volt az első alkotás, amit láttam tőle. Mi is lehetne mondani? Nagyon kemény, nagyon szikár, nagyon depresszív, nagyon hosszú, de a felszín alatt mélyen megbújó mondanivalója, a színészek visszafogott, mégis lenyűgöző játéka, a felejthetetlen zene és a páratlan operatőri munka miatt mégis egy mestermű.
A boxfilmek mindig is közel álltak hozzám, és ez alól Mark Whalberg „szerelemgyereke”, A harcos sem kivétel. Noha a történetvezetés túl sok eredeti dolgot nem tartalmaz, a hangulat, a nagyszerűen megkoreografált mérkőzések, és nem utolsó sorban a színészek (főleg az élete egyik legjobbját nyújtó Bale) játéka miatt igazán emlékezetes film lett A harcos.
7. X-men: Az elsők
Már a Ha/Ver óta tudni lehetett, hogy az X-men széria jó kezekbe kerül Matthew Vaughn rendezőnél, de ilyen lenyűgöző végeredményre nem számítottam. A Hidegháborúba ágyazott történet egyenesen zseniális húzás, a színészek csúcsformát nyújtanak (élükön Kevin Bacon és Michal Fassbender), a látvány pedig egyenesen kolosszális. Soha egy X-men filmnek sem sikerült még ilyen komoly hangulatot megütni, mindezt úgy, hogy végig hű tudott maradni az eredeti alapanyaghoz. Az év legviccesebb cameójáért pedig külön köszönet!
6. Buried
A szűk helyen játszódó filmek közül is erősen kimagaslik. Egy koporsó, egy ember és a szabadulás lehetőségével kecsegtető, egyre halványabb reménysugár. Mindez másfél órán keresztül úgy, hogy egy percig sem válik unalmassá. 2011 legfeszültebb alkotása, ahol Ryan Reynolds végre megmutatta, mire is képes akkor, ha nem neonzöld pizsamában riszálja magát a tükör előtt.
5. Harry Potter és a Halál Ereklyéi II. rész
Álmomban sem hittem volna, hogy pont az utolsó Harry Potter film fog felkerülni a listám 5. helyére, de el kell ismernem, hogy amit itt véghezvittek az alkotók, az tényleg monumentalitás felsőfokon! Annak ellenére, hogy a film nagy részében a Roxfort ostromát látjuk, szerencsére számos érzelemteljes jelenet is helyet kapott, a látványra nehéz megfelelő jelzőket találni, Harry és Voldemort végső párbaja pedig az év egyik legfeszültebb filmes pillanata. Egy halhatatlan legenda tökéletes lezárása.
4. Forráskód
Az utóbbi évek egyik legkreatívabb sci-fije. A Hold rendezője a zseniális alapötletet dinamikus forgatókönyv, tehetséges színészek, és egy kiváló operatőr segítségével bontotta ki, a végeredményt pedig szó szerint öröm volt látni. Még több ilyet!
3. Fekete hattyú
Darren Aronovsky nem okozott csalódást. A tíz éve tervezett balett-rémálom, a Fekete hattyú egyszerre megindító dráma, kőkemény thriller és félelmetes vízió az elme megbomlásáról, a tudat meghasadásáról. Ehhez fogható sötét atmoszférát sosem láthattunk azelőtt, az ehhez társuló Pankártort idéző, már-már dokumentarista kameramozgás pedig csak a hab a tortán. A színészek egytől-egyik bravúrosan teljesítenek, de a pálmát – akárcsak az Oscart – Natalia Portman vitte el. Ezúton is gratulálunk hozzá!
2. Drive
AZT…A…K***VA!
Nagyjából ezzel a három szóval tudnám a legjobban jellemezni Nicholas Winding Refn legújabb filmjét, amihez foghatót még sosem láttam. Igazi moziélmény a javából, holott a történet és a dramaturgia is csupán az ezerszer lerágott sablonokra építkezik. És mégis működik! Mi az, hogy működik!? Az ülésbe szegez az első perctől az utolsóig! A félelmetesen jól teljesítő Ryan Gosling, a felejthetetlenül megkomponált jelenetek és az utóbbi évek talán legjobb filmzenéje mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Drive nem csak 2011, hanem minden idők egyik legjobb filmjévé nője ki magát. Kötelező darab!
1. The Confession
Ez a tíz részből álló minisorozat ugyan sosem került mozis forgalmazásba, mégsem bírtam megállni, hogy a dobogó legfelső fokára helyezzem (BlackSheep is csak ezért nem rakta első helyre). Ennek két oka van. Az első, hogy az epizódok rendkívül összefüggőek és egymás mellé pakolva gyakorlatilag betudhatóak egy egészestés filmnek is. A másik pedig, hogy a The Confession egész egyszerűen egy mestermunka!
Már a történet is izgalmas. Egy bérgyilkos (Kiefer Sutherland) gyónás közben elmondja, hogy embereket öl, és ma este is ez a munka vár rá. Az őt hallgató papra (John Hurt) hárul a feladat, hogy megpróbálja jó útra téríteni a megkeseredett bérgyilkost.
Az atmoszféra annyira feszült, hogy gyakorlatilag szétrobbantja az ember idegeit, John Hurt és Kiefer Sutherland életük legjobb alakítását nyújtják (nem vicc!), a történet minden egyes epizóddal egyre sötétebbé, egyre bizonytalanabbá válik, hogy aztán egy olyan katartikus fináléval érjen véget, amire nem lehet megfelelő szavakat találni. A jó és a rossz örök harcát még sosem dolgozták fel ilyen izgalmas, ugyanakkor elgondolkodtató és mély formában. A The Confession beszippant, és nem ereszt! Még akkor sem, miután az utolsó rész is véget ért! Ott marad a lelkedben minden egyes aranyat érő másodperce!
Az én szememben a The Confession toronymagasan tarolt 2011-ben! Hiába készültek olyan remekművek, mint a Drive, vagy a Fekete hattyú, labdába se rúghattak mellette!
A tökéletesség egyik legcsillogóbb mintapéldája!
És végül a 10 legrosszabb
10. Álomháború
Zack Snyder először kapott lehetőséget egy saját ötlete megfilmesítésére, és rögtön be is bizonyította, hogy nagyon kár volt. A rendező egyedi vizuális látásmódja itt is nagyon átjött, de a dögös akciók és gyönyörű képek mögött sajnos egy teljesen zavaros, átláthatatlan és unalmas történet bújt meg. Snyder a Superman-nel javíthat, reméljük az pöpecebb lesz, ezt a csúnya mellényúlást meg felejtsük el!
9. Hupikék törpikék
Majdnem minden hónapra jutott egy animált filmeket élő szereplőkkel keverő film. A Hopp ugyan viszonylag nézhetőre sikeredett, de a két klasszikust meggyalázó Maci Laci (kicsit lejjebb), és Hupikék törpikék Hollywood igazi szégyenfoltjai lettek. Primitív, az alapanyag iránt semmi tiszteletet nem mutató, csőlátással a pénz felé igyekvő celluloidhulladékok, amik még szombat délelőtti családi szórakozásnak is pocsékak lennének. A Hupikék törpikék egyetlen előnye a SziaMiaú-t „alakító” macska, akinek folyamatos bénázásán lehetett jókat nevetni, viszont minden más rettentő kínos volt.
8. Zöld Lámpás
200 millió dolláros világégés! Ez az a film, amiről már az első poszterei után nyilvánvaló volt, hogy übergáz lesz, aztán jöttek az előzetesek, majd maga a film, és bizony a minőség messze alulmúlta még a legszkeptikusabb elvárásokat is. Neonzöld hányásra emlékeztető látványvilág, érthetetlen, kapkodó és felületes sztori, és tanácstalanul bénázó világsztárok, élükön Ryan Reynolds-szal, aki a bravúrosan jól sikerült Buried után sikeresen leamortizálta karrierjét ezzel a méretes bukással. Bravó!
7. Parajelenségek 3
Azt hihettük, hogy a másodiknál már nem lehet rosszabb, de úgy tűnik, már a szellemek is visszafelé fejlődnek. Az ígéretes első rész és a nevetséges második után idd a dögunalmas harmadik, ami olyan szinten szembe megy minden józan ész által felállított korlátnak, hogy azt fárasztó nézni.
6. Maci Laci
Az, hogy két animált medve harsány mozdulatokkal és folyamatos gesztikulálással pörög másfél órán keresztül, még nem is lenne olyan nagy baj. Elvégre ők mesefigurák, akiknek megbocsátjuk, ha kissé túlkoffeinezettre sikerülnek. Na de amikor minden egyes emberi szereplő is tök ugyanezt csinálja, az azért rendesen ki tudja csapni a biztosítékot! Arról nem is beszélve, hogy megintcsak egy egész generáció mértékadó klasszikusát sikerült jó alaposan porba gyalázni. Köszönjük, Hollywood!
5. Gagyi Mami 3
Mit lehet elmondani egy olyan filmről, aminek a poszterén a nagymamának öltözött Martin Lawrence a seggét vakargatja?
4. Vámpíros film
A Jason Fredberg-Aaron Shceltzer páros ötödik alkotása mind közül a „legjobb”, de még így is alig éri el a nézhető kategóriát. Alkonyatot parodizálni hálás és dicsérendő, de a rendezők ötödszörre is csak azt tudják bizonyítani, hogy semmi érzékük a jó humorhoz.
3. Elhurcolva
Ha már Alkonyat… Taylor Lautner-ről kitalálták, hogy pólót nem látott felsőtestével és minimális színészi eszköztárával (kb háromféle nézés) akciósztárnak született, rá is húzták egy huszadrangú, Bourne-ra hajazó, de annak színvonalát meg sem közelítő titkosügynökös zagyvaság főszerepét, ő meg hozta is a tőle elvárhatót: a semmit. Az eredmény az év egyik legkínosabb filmje, és az akciófilmrajongók jogos felháborodása.
2. Gulliver utazásai
Volt már szó klasszikusok megalázásáról, humortalan alkotókról és kínos végeredményekről, a Gulliver utazásai mindez együtt, egyetlen katasztrofális egésszé gyúrva. Noha van egy utalás a 24-re, ami pluszpont, de a filmben egyszerűen semmi nem működik. A látvány, a párbeszédek, az erőltetett humoros beszólások, Jack Black visszataszító fizimiskája és az alpári viccek együtt olyan gyilkos egyveleget alkottak, ami messzemenőleg kimeríti a celluloikhulladék fogalmát.
1. Jack és Jill
Amikor már azt hittük, mindent láttunk, már nem jöhet új, lepihenhetünk és szabadságolhatjuk az idegrendszerünket, az év végén befutott Adam Sandler, és lekevert egy akkora pofont, hogy azóta is fáj a fejünk. Nőnek öltözve, iszonyatos affektálással végigvisítozott másfél órát, nem kímélve se a jóízlést, se a nézői tűréshatárokat, és mindehhez meggyőzött olyan neveket, mint Katie Holmes, Al Pacino és Johnny Depp (!!!), akik alighanem legszívesebben kitörölnék a filmográfiájukból ezt a Film+ legrosszabb, Zs-kategóriás filmjeit simán alulmúló borzalmat. Sandler karrierje ezzel végre a megérdemelt helyére került: a létező legmélyebb, legsötétebb, legreménytelenebb pontra, ahonnan már egyszerűen nem lehet lejjebb süllyedni, de már felkapaszkodni se nagyon. A Katasztrófafilm óta nem láttunk ennyire minősíthetetlenül rossz filmet a mozikban.
Utolsó kommentek