Ismét elszaladt egy év, így tehát jöjjön az a tíz plusz egy film, amit a legjobbnak tartok a 2015-ös felhozatalból.

+1: Kung Fury

A rendező, író és főszereplő David Sandberg fél órás agymenése az utóbbi idők egyik legstílusosabb műfajparódiája. A rendező kiváló érzékkel ismerte fel a tényt, hogy az alapanyag egy teljes játékfilmként semmiképpen sem működött volna, de fél órába sűrítve ez a töménytelen mennyiségű hülyeség, a rengeteg idióta karakter (Kung Führer! Oh My God!), valamint a beszívott, mégis stílusos és ütős látványvilág igazán hiánypótló alkotássá teszi a Kung Fury-t.
Hatalmasat röhögnék, ha az Akadémia lenne olyan jó fej és beválogatná a Legjobb rövidfilm kategória jelöltjei közé.

10. Star Wars: Az Ébredő Erő

J. J. Abrams nem okozott csalódást, pedig idén még nagyobb fába vágta a fejszéjét, mint anno a Star Trek esetében. Egy olyan szériába lehelt újra életet, amiről az előzménytrilógia után már-már azt gondoltuk, soha nem lesz a régi önmaga. Az Ébredő Erő egy szédületes tempójú, szenzációs látványvilágú film lett, ami elegánsan emel kalapot a klasszikus trilógia előtt, de nem fél új ötletekkel és karakterekkel feltölteni a történetet és tágítani a messzi-messzi galaxis világát. 
Remélem, az új trilógia leggyengébb darabja az Ébredő Erő lesz, akkor biztosan nem fogunk panaszkodni a jövőben Star Wars fronton.

9. Mélyütés

Habár Antoine Fugua filmje közel sem reformálja meg a bokszolós történeteket sem technikai, sem dramaturgiai szempontból, nekem mégis nagyon megnyerő volt a Mélyütés, melyben a legnagyobb szerepe természetesen a színészi játéknak van. Jake Gyllenhaal ismét bizonyított, rendkívül meggyőző az egyszer dühtől őrjöngő, máskor félénk kisgyereknek tűnő Billy Hope szerepében és Forest Whitakert is jó volt végre ismét toppon látni. Mellettük kiemelendő még a főhős kislányát játszó Oona Laurence, akit vitán felül simán jelölhetnének Oscarra, de én személy szerint még a díjat sem sajnálnám tőle.

8. Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

A színház gyötrelmes világát bemutató Birdman abszolút rászolgál minden dicsérő szóra. Már maga az alaptörténet is érdekes, hiszen a skatulyából kitörni próbáló művész témája mindig izgalmas, ám az igazi bravúr a vágatlan stílus egészen elképesztő magaslatokba emelése. Gyakorlatilag az egész dramaturgia ez alá a trükk alá helyeződik, ez mégsem válik zavaróvá, sőt, épp ettől válik a Birdman igazán egyedi, felejthetetlen erejű alkotássá. Na és persze ne feledjük a kiváló színészeket! Keaton, Stone, Norton… áh, nem is erőlködök, kár holmi elismerő jelzőkkel dobálózni, látni kell!

7. A tenger dala

A kézzel rajzolt, klasszikus mesék a mai digitális világban már önmagukban is komoly értéket képviselnek, ha viszont egy olyan gyönyörű, szívhez szóló történet társul hozzájuk, mint A tenger dala esetében, akkor valóban nem szabad szó nélkül elmenni mellettük. Nincs ember, aki a film végére ne zárta volna a szívébe a főszereplő testvérpárt, a hihetetlenül erős, néha kimondottan karikaturisztikus rajzok, valamint az egész filmet átjáró mesés, de mégis szomorkás, melankolikus hangulat pedig egyenesen kötelezővé teszi A tenger dalát mindenki számára korosztálytól, nemtől függetlenül.

6. Agymanók

Humoros, kreatív, elgondolkodtató, izgalmas, látványos, megható, bátor, tanulságos, … tudjátok, szokásos Pixar színvonal.

5. Sicario - A bérgyilkos

Bevallom, a Sicario először nem tett rám komolyabb hatást, azonban a megtekintése óta minél többet gondolok rá, annál jobban tetszik. Nem hibátlan film, főleg a közepén lévő kissé unalmas húsz perc miatt mondom ezt, de olyan erős, magával ragadó atmoszférával rendelkezik, amihez foghatót tényleg ritkán látni manapság. Emily Blunt gyönyörűen helyt állt élete első valódi, száz százalékos főszerepében, a prímet mégis Benicio del Toro vitte, akinek figurája alighanem minden idők egyik legmeghatározóbb filmes alakjává fogja kinőni magát.
Na és a Juarez-ben játszódó jelenet! Az a fényképezés, az a zene… A-TYA-ÚR-ISTEN!

4. Mad Max - A harag útja

George Miller nem kevesebbet vitt véghez, minthogy hetven évesen elhozta nekünk az eddigi legjobb Mad Max filmet. A világégés utáni fékezhetetlen és totális káosz még sosem érződött ennyire hatásosan, és szinte már gyönyörűen, ezt a kiváló (lassan már tényleg csak egymásra tudom dobálni a jelzőket) fényképezés, a váratlan gyorsítások, a letaglózó, brutális erejű látvány még tovább erősítette, és akkor a bámulatos akciókat még meg sem említettem. Tom Hardy és Charlize Theron egyaránt meggyőzőek voltak és az egész poros, kihalt, reményvesztett légkör beszippant és fogva tart. Zseniális!

3. Saul fia

Azt hiszem, a Saul fiáról tényleg kár hosszan értekeznem, hiszen olyan brutális erejű pozitív visszhangot váltott ki, hogy szerintem már az is ismeri, akit egyébként hidegen hagy a téma. Nemes Jeles László elhozta nekünk a földi poklot, testközelből mutatta meg a holokauszt borzalmait, hihetetlen erejű hatást elérve, ami - mindenféle elfogultság nélkül – csuklóból maga mögé utasítja a holokauszt filmek olyan neves képviselőit, mint a Schindler listája, vagy a Zongorista. Ennél nagyobb dicséret pedig ilyen témájú alkotás aligha kaphat.

2. Ex Machina

Alex Garland kevés szereplős kamarafilmje a legjobb sci-fi, amihez a mátrix óta szerencsém volt. A történet középpontjában két zseniális elme pszichológia harcát követhetjük nyomon visszafogott stílusban, de egy olyan feszült atmoszférával, ami szinte szétfeszíti a képernyőt.  Noha a minimalista látvány is bravúros, mégis a történet az, ami a film igazi erejét adja. Annyira ritkán találkozhatunk tökéletesen kidolgozott forgatókönyvvel, ahol a legapróbb megmozdulásoknak, elsőre szinte észrevehetetlen pillanatoknak is fajsúlyos jelentősége van, amik aztán egy megdöbbentő fordulatba torkollanak. Mindezekhez még adjuk hozzá a kitűnő színészi játékot, a hipnotikus képi világot és zenét, és kész is a recept. Így születnek az igazi mesterművek.

1. Magam ura

Ole Giaver filmjében – melyben a rendezés mellett a főszerepet is elvállalta – egy Martin nevű férfit látunk, egy teljesen átlagos családapát, aki hétvégén a hegyekbe megy futni, hogy egyedül legyen a gondolataival.

A Magam ura története nem túlbonyolított, a megvalósítás az a tényező, ami miatt ez a kis költségvetésű film lett számomra az év alkotása. Az alig hetven perces játékidő alatt nem látunk (hallunk) szinte semmi mást, csak Martin belső monológjait, csapongó gondolatait, melyek sokszínűsége egyben a film hangulatának üde váltakozását is szolgálja. A rendező hihetetlen közelségbe hozza a főhőst, akinek legintimebb gondolataiba, vágyaiba is bepillantást enged, viccet csinál belőlük, vagy éppen csendesen, szinte észrevétlenül visz be nekünk egy akkora gyomrost, ami után nehezen eszmélünk fel. Pedig Martin radikálisabb gondolatainak nagy része egészen biztosan valamennyiünkben is átfutott már, mégis elképesztő hatást érnek el, melyekhez nagyszerű hátteret szolgáltatnak a nyugodt, festői szépségű nagytotálok, a lassú, de egy pillanatig sem unalmas képsorok, miközben olyan jelenetekre is futotta, mint például a sasról alkotott gondolatkör, amire nem is keresek megfelelő magasztos jelzőket, úgysem lennék képes visszaadni a hatását.

A Magam ura olyan, mint egy aprócska, fényes ékkő a sziklák és kövek rengetegében. Nehéz megtalálni, de aki rábukkan, igazi kincset talál.