A Viharmadarak egy olyan alkotás, amit leginkább egy szombat délelőtti rajzfilm-matiné műsorán tudnánk elképzelni, azzal a különbséggel, hogy míg azok között a rajzfilmek között akad jónéhány színvonalas darab, addig ennek a filmnek köze nincs a színvonalhoz.

Egyértelmű, hogy gyerekeknek készült a film, és ezzel önmagában nincs is baj, de ez még így is halálgáz. Ha a kis lurkókkal mindenáron "szuperhősös-világmegmentős" filmet akarunk nézetni, inkább a Hihetetlen családra voksoljunk!

Halállista.
Egy füzet, amibe, ha beírod egy ember nevét, miközben magad elé képzeled az arcát, az illető meghal. Mindenki szeretne egy ilyen listát a saját birtokában tudni. A japán animegyártók egy félelmetes sorozatot készítettek ebből az abszurd alapötletből.

Adott egy fiatal srác, Yagami Light, aki szíve mélyén érzi, neki nagyobb redeltetése van a világon, mint egyként élni a sok közül. Véletlenül akad rá a Halállistára, melyet egy halálisten, Ryuk ejtett le a Földre, puszta unalomból. Light hamar rájön, hogy a füzet segítségével emberfeletti erőre tehet szert, egy új, jobb világ kizárólagos istenévé válhat.
Ennek érdekében elkezdi válogatás nélkül kivégezni a bűnözőket, amivel azonban felkelti a hatósági szervek figyelmét. Egy magát "L"-nek nevező nyomozó-zseni veti magát Light nyomába, azzal a céllal, hogy levadássza és rács mögé juttassa.

Kétségtelenül sokan vevők erre a sztorira, hiszen nem mindennapi, az tény. A japán animék legtöbbje a misztikumot, a fantáziát helyezi előtérbe, mely maga mögé utasítja a történetet és a cselekményt. Ez általában jól sül el (Full Metal Alchemist, Bleach, stb.), hiszen nincs is jobb annál, mint elmerülni egy olyan világban, ahol a törvények, a szabályok, a hagyományok eltérnek a sajátunktól. A Death Note-ban mindez fordítva van: A karakterek hús-vér emberek, nem mágusok, vagy valamiféle csodalények, a helyszínek a valóságban is létező városok, nem pedig mesevilágok. Misztikumot mindössze az alaptörténetben találunk: magát a listát, és felbecsülhetetlen erejét. A lényeg azonban nem ezen van, hanem a lista hatásán a hordozójára, az őt üldöző "L"-re, és társaira, illetve az "L" és - az időközben a Kyra nevet felvevő - Light közötti pszichológiai játszmáról, hogy újabb és újabb megtévesztések, hazugságok, elmejátékok által elpusztíthassák a másikat.

A Death Note éppen ezért kőkemény cselekménnyel bír, mely simán maga mögé utasítja a legtöbb hasonló stílusú nagyjátékfilmet is. A két ellenlábas párbaját nagyjából a Bárányok hallgatnak párbeszédeire lehetne visszavezetni. Itt nincs akció, nincsenek bravúros látványmegoldások, csupán párbeszéd, fordulatok, és megdöbbentő kijelentések.
Emellett a karakterek kidolgozása is elképesztően részletgazdag lett. Még a legkisebb, csak néha megszólaló szereplők jelleme is messzemenőkig ki lett dolgozva, minek hála sokkal emberközelibbé válik mindkét oldal.  Az abszolút kedvencen Macuto karaktere volt, aki kezdetben tipikusan az a karakter, aki csak úgy ott van, poénkodik, oldja a feszültséget. De az alkotóknak hála idővel kicsit mélyebben is beleláthatunk a gondolataiba, és rájöhetünk, mennyire szeretné hasznossá tenni magát, értékes tag lenni a csapatban. És külön dícséret, amiért az alkotók végül nem szorították háttérbe ezt az apró tényt (és persze kismillió hasonlót sem).

A főhős jellemváltozása lélegzetelállítóan jól lett érzékeltve. Kezdetben neki szurkolunk, hisz látjuk benne a jóra törekvést, de ez később, ahogy a lista ereje elhatalmasodik az eléjén, durván a visszájára fordul, és már inkább visszataszító, mint megnyerő. A csavarok számával sem lehet gondunk, nagyjából három "Beszarok!" felkiáltás jut minden egyes részre, és ezeknek a 90%-án tényleg leesik az állunk.

Negatívum nem sok van, csupán egy komolyabb gond van a sorozattal: kb. a 25. résznél, egy megdöbbentő momentumtól az addig diktált sodró lendület leül, és átmegy unalomba. Innentől fogva legalább 8 rész maga az érdektelen semmi, tele egy csomó teljesen felesleges időhúzással, és csak nagyon ritkán fordul elő valóban fontos pillanat. Hatalmas szerencse, hogy a finálé, az utolsó két rész anyira zseniális lett, hogy megéri végignézni ezt a kis üresjáratot is. A történet lezárása ugyan nagyszerű, mégsem teljes, hiszen egy nagyon komoly, és a történet jövőjére nézve elég fontos kérdésre nem kapjuk meg a választ. Nem vagyok a spoilerkedés híve, így inkábbb nem is folytatom.
Emellett néha piszok nehéz követni a cselekményt, de szerencsére ilyen ritkán akad, vagy ha mégis, a soron következő részben kitisztázódnak a dolgok, és mehet minden a jól megszokott, rendes kerékvágásban.

A Death Note-ot azoknak is ajánlom, akik eddig nem próbálkoztak az anime-műfajjal, hiszen csupán a rajzolás stílusa köti össze vele. Ettől eltekintve nem más ez, mint egy hosszú, kőkemény, megdöbbentő fordulatokkal teli pszichothriller, a leghidegebb, legsötétebb, legkegyetlenebb fajtából.

U.i: Sajnos nem sikerült elkészíteni a videót. Már régóta halódik, de kedden már mindenképpen szeretnénk felrakni. Reméljük, semmi nem jön közbe. Kárpótlásul a várakozásért, utána kicsit felpörgetjük a tempót. :-)

Oh, my God! What the fuck!!!!!!!

Hát igen, anno megegyzetünk BlackSheep-pel, hogy a Versusnál márpedig nem létezhet rosszabb film (legalábbis számunkra semmiképp), és ez már legalább egy éve tartja is magát (Mit legalább! Pontosan 445 napja a maival együtt...tudom, mert azóta nem süt a Nap a házunk felett), de most úgy tűnik, jól megszorongatják a Versus tökeit.

Ami teszi, nem más, mint egy iszonyatos ötletből származó film, ami a Dr. Dolittle 3, a Maszk fia és a Bigyó felügyelő 2 nyomdokain haladva gyaláz meg minden létező minőséget.
Elárulom a címét, és rögtön megértitek a felháborodásomat: ACE VENTURA Jr.!!!!!!!!!!!!!

Úristen!!! Az Ace venturának készítettek egy harmadik részt! Ez még önmagában nem is baj, de NEM JIM CARREY A FŐSZEREPLŐ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Hagyok egy kis időt...
...
...
...

Szóval ezek az idióta barom állatok gondoltak egyet, és csináltak egy filmet, aminek Ace Ventura 3 a címe, és egy idegesítő kövér hülyegyereket raktak be a főszerepbe. Ez szerintem felér a Karácsony elrablásával!

Szegény kicsi Versus! Most aztán nagy bajban vagy!

Hál' Istennek ezen is túl vagyunk. Lezárhatjuk egy igazi szennygyári hulladék legendáját.

Mindenki látta és szerintem sokan szeretitek is ezt a B kategóriás ultra-remekművet. Nem is írok ide semmit, mert nem érdemes, a videó mindent elmond.

I-M-Á-D-O-M !!!

Avagy a három legzseniálisabb kalandjáték (szerintünk):

1. Grim Fandango:

A Lucasarts a '90-es években élte a fénykorát, legalábbis kalandjátékok tekintetében. 1998-ban ajándékozták meg a világot ezzel a varázslatos játékkal, mely messzemenőkig kimeríti a zsenialitás fogalmát, valamint kissé érdekes szemszögből mutatja be a túlvilági életet.
A sztori egy Manuel Calacera nevű (halott) utazási ügynökről szól, aki mindenképpen ki akar jutni a Holtak Földjéről, de ezt csak úgy tehetné meg, ha minél több jegyet adna el a Kilencedik Túlvilágba, azaz a Paradicsomba vezető vonatra. Azonban ez csak azon holtak kiváltsága, akik életükben sok jót cselekdtek, de Manny kliensei jobbára csak az aljanépből származnak. Miután megelégeli, és elcsal egy ügyfelet a kollégájától, szó szerint elszabadul a Pokol. Manny hosszú, kalandos útra kényszerül, melynek során idiótábbnál idiótább holtakkal és démonokkal találkozik, és elképesztően bizarr szituációkba kerül.
A játék legnagyobb érdeme egyértelműen a történet, ami annyira részletgazdag és ötletes, hogy csoda, hogy eddig nerm készült belőle filmes feldolgozás. Minden karakter saját egyéniség, a fontos szereplőktől kezdve egész a legapróbb beugrókig. A hangulat lenyűgöző, egy vígjátékba oltott gengszterfilm atmoszféráját idézi, tele meglepő fordulatokkal, vicces beszólásokkal és igazi noir-os figurákkal.
Ami miatt azonban mégsem hibátlan: Az irányítás néhol kicsit nehézkes, a fejtörők pedig néhány helyen iszonytatóan nehezek. Ez egy kalandjátéknál könnyen hátulütővé válhat, és sajnos itt is ez történt.

2.  The Neverhood:

A játéktörténelem egyik legkülönösebb játéka. Ezt annak köszönheti, hogy a lelkes készítők az egész játékot (értsd: az égvilágon mindent, amit csak látni lehet), gyurmából (!!!) készítettek, és egy speciális, stop-motion nevű technikával mozgatták meg. Ennek köszönhetően a látvány szavakkal körülírhatatlan. Látni kell, hogy elhidd!
Sztori tulajdonképen nincs, legalábbis a hatalmas, nagyon kimódolt és részletes háttértörténetet leszámítva (melyet egy baromi hosszú falra véstek...nem hiszem, hogy van olyan élő ember, akinek volt türelme végigolvasni) nem sok minden derül ki a történet helyszínéül szolgáló apró, szürreális világról. Egy Klayman nevű, nagyon aranyos figura útját követjük végig, akinek szent küldetése, hogy kiszabadítsa a rabságba taszított uralkodót, Hoborgot.
A játék humora fantasztikus, sok helyen szabályosan könnyesre röhöghetjük magunkat. A "rákos" átvezető animáció annyira jó, hogy nem lehet elégszer megnézni. Ebben a világban bármi megtörténhet, és hál' Istennek meg is történik. A zenéről pedig legyen elég annyi, hogy megjelent külön Cd-n, ami anno nagyon ritka dolog volt, emellett hatalmas sikert aratott, és vagy félszáz díjat nyert. Ugyanez a játékról nem mondható el, hiszen a nagyközönséget hidegen hagyta a maga korában, és csak sokkal később vált klasszikussá.
Ami miatt azonban mégsem hibátlan:  Akárcsak a G.Fandango-ban, itt is borzasztóan nehezek a feladványok, emellett a játék fájdalmasan rövid, és épp emiatt nem lehet sokszor végigjátszani.

Nem találtunk jó trailert, ezért legyen elég ez a kis bejátszás a játéból ( elég lesz  :-)   ):

3. Fahrenheit:

Na igen, ez már erősebb darab. Itt már nem a humor és a jópofa stílus a legfőbb összetevő, hanem a félelem, a kétségbeesés, a bizonytalanság és a káosz. Igazi pszicho-thriller ez a játék, a legkegyetlenebb, csontig ható fajtából.
Amolyan in medias res-kezdést kapunk: Lucas Kane, egy átlagos kisember valami megmagyarázhatatlan hatalom uralma alatt, öntudatán kívül elkövet egy brutális gyilkosságot. A történet az ő menekülését és nyomozását, valamint az őt üldöző két nyomozó, Tyler Miles és Carla Valenti útját követi nyomon, párhuzamos szerkesztésben, így mindhárom karaktert irányíthatjuk, és mi alakíthatjuk a történet folyását, így a háromféle befejezés közül is a mi döntéseink alapján alakul ki a finálé.
Kétségtelenül ez a legélvezetesebb pontja a Fahrenheit-nek. A párbeszédeket szinte mindig mi irányítjuk, a nyomozást tulajdonképpen mi végezzük, ráadásul magát a cselekményt is manipulálhatjuk, mivel bizonyos időközönként eldönthetjük, kinek a történetszálán folytatjuk a játékot.
A menüben egy "New Movie" feliratra kattintva kezdhetünk, mely előrevetíti a játék filmes stílusát. Valóban eddig még nem látott megoldásokat folgoztak ki a készítők, melyek rendkívül dinamikusak és ötletesek, elég csak az akciójelenetekre (melyek szemképréztatóak és tömegével jönnek), vagy a zseniálisan kitalált gyakorló részre gondolni. Fejtörővel alig találkozunk, így a lendület és a feszültség egy percig sem lankad.
A hangulat azonban mindent ver. Annyira nyomasztó és depresszív, hogy az elképzelhetetlen. Minden jelenet zord, hideg és szomorú. Mindezt tetézi a félelmetesen megkomponált aláfestő zene, melyet garantáltan nem fogunk elfelejteni.
Ami miatt azonban mégsem hibátlan: A sztori a végére kisiklik, és ez kicsit ront az összképen, emellett hiába tűnik szabadnak a történetvezetés, a fontos momentumokon nem változtathatunk.

Aki teheti, próbálja ki ezeket a játékokat, mert garantáltan felejthetetlen élményt nyújtanak!

Elnézést mindenkitől, amiért ilyen sokáig nem került fel videó, de nagyon nehéz szülés volt. A vágás, a szinkron, majd maga az elkészítés is problémás volt, mintha minden elem összeesküdött volna ellenünk, de végül sikerült.

A Mátrix - Újratöltve egy förtelmesen elbaltázott film. Ugyanakkor tudom, hogy sokan szeretik, így nem a teljesen őszinte véleményemet nyilvánítottam ki, inkább elfojtottam azt, és igyekeztem úgy elemezni a jeleneteket, mintha nem abból a filmből lennének, amit gondolatban már százféleképpen elküldtem a halál f...ára!

Nagyon vártam, és nagyot is csalódtam.
Én nem hittem az előzetes kritikáknak, mivel a javarészük azért írta rossznak a filmet, mert videójáték alapján készült, és ugye innentől fogva ki van zárva, hogy jó legyen. Ez egy nagyon rossz látásmód, és én abszolút nem ezzel ültem be a Max Payne-re, de még így sem nyújtott eleget.

Nem arról van szó, hogy rossz, mert egyáltalán nem az, de el lett szúrva. Például az első háromnegyed óra, ahol konkrétan semmi nem történik. De úgy szó szerint: SEMMI!!! Megismerjük a szereplőket és a történetet, lassan folydogál a cselekmény, ami akár még jó is lehetett volna, ha egy más típusú filmben látnánk. Itt azonban nagyon sokat ront az élményen. A sztori ugyanolyan tucatnyomozás, mint amit már kismilliószor láttunk, ugyanazokkal a fordulatokkal és dramaturgiai pontokkal, mint sok más filmben. Itt vérzik el a Max payne a legdurvábban, mert például a tavalyi Hitman-ben a sztori valahogy képes volt fenntartani az ember érdeklődését. Az akciók hiánya azonban nagyon fájó, de még fájóbb, hogy nagyon sokat kell várni, mire jön egy végre.

Viszont ha van... az ott van a szeren rendesen. A lassítások, melyek a játék alapkövei, nagyon jól működnek a filmben is, csak ugye ebből sincs sok. A hátrarepülés a shotgunnal a kézben az egyetlen olyan jelenet, amely hűen tükrözi a játék lenyűgöző stílusát. Az irodaházas jelenet is jó, de a többi sajnos felejtős. Az elején diktált lassú tempó a végére azért jelentősen felgyorsul, de még így sem éri el a kellő pörgést.

A színészek között senki nincs, akit ki lehetne emelni, akár pozitív, akár negatív értelemben. Mindenki képes olyan játékra, ami itt kell. Mark Wahlberg ugyan első hallásra nem tűnt jó választásnak a főszerepre, de alakításával az égvilágon semmi gond nincs. Ez a minimalista karakterábrázolás tökéletesen illik a szerephez.

Ami azonban minden tekintetben egyedülálló és lenyűgöző, az a stílus és a látvány. Ez az egyetlen tényező, ami kiemeli a Max payne-t a többi tucatfilm közül. Néhány kép annyira intenzív és gyönyöürű, hogy egy darabig biztosan nem fogjuk elfelejteni. A főhős drogos rohama a szétlőtt irodaházban elképesztően jól sikerült, ahogy a hatalmas robbanás a toronyban, a díler lassított kizuhanása az ablakon, a vécéajtók szétlövése, vagy a filmvégi lövés a hóval borított pisztolycsőből is mind olyan pillanatok, amik miatt megéri megnézni a Max Payne-t. A hangulat elsőrangú: sötét, hideg és nyomasztó... igazi noir-os atmoszféra, és a nagylátképek is borzasztó jóra sikerültek a hóesésben úszó városról.

Szóval elég felemásra sikerült ez a film, de nem reménytelen. Ha játékadaptációként tekintünk a Max Payne-re, egyértelmű csalódás, viszont önálló, független filmként megállja a helyét, hála a sok bravúros ötletnek. Az viszont egyértelmű, hogy kár érte, mert ebből a témából igazi kultgyanús produkciót is össze lehetett volna hozni.
Azért egy megnézést mindenkinek ajánlok.
 

Nekem alapjába véve nincs sok gondom a remake-ekkel, elvégre egyik kedvencem, a Sebhelyesarcú is az valahol. Csak mondjuk az inkább újragondolás. Ami végülis egy nagyonis jó dolog. Hiszen ugye miért ne lehetne jó az, ha amerika (vagy bárki más) lát egy jó filmet, és úgy gondolja: "Hoppá! Hát ebből az ötletből nálunk egész más sztori kerekedett volna ki! Na de hát még nem késtünk el vele! Nosza, essünk hát neki!" - és a sok alkotókedvű filmkészítő összehoz egy filmet, ami ugyan utalásokban hasonlít az alapjául vett alkotásra, de jelentésében és cselekményében messzemenőkig eltér tőle. Ez lenne a remake-ek lényege... szerintem.

Viszont az Amerikai taxi készítői nem így gondolkodhattak, mert gyakorlatilag minimális kreativitással újraforgatták a sztorit. Jó, persze tudom, hogy nem épp a Taxi az a film, amit kismilliószor újra lehet gondolni, de azért amit ezek műveltek, az nevetséges. Mindössze a karaktereket sikerült úgy elkanyarítani valódi önmaguktól, hogy az már bűn az emberiségre nézve. Ha a Taxi (amiért egyébként teljes odaadással rajongok) szereplőit szerettük, akkor az Amerikai taxi karaktereitől és színészeitől a hányinger kerülget majd.

Emellett van néhány jó poén és az akciók is rendben vannak, de ez nagyon kevés.
Ja, és bitófára Queen Latifah-val!!!

Az elmúlt napokban sikerült megnéznem két szőkés filmet! A filmek főszereplői: Paris Hilton(már nem Oscar-díjas film) és Jessica Simpson (legalább jól néz ki :P). Nincs sok baj a két filmmel 1x végiglehet nézni. A Hilton-cicás film (A dögös és a dög) a mostanában a sorozatok számára közkedvelt témát hozza fel, csúnyából végül bomba csaj téma. Elsütnek benne egész jó poénokat, de feledhető. Ez arra jó, hogyha csajokkal filmet kell nézni és nem éppen akció, horror kedvelők, akkor ez mehet, vagyis inkább ez, mint a Szerelmes hangjegyek bármelyik része! A sztori azon kívül, hogy csúnyából szép csaj, annyi hogy egy fiatal srác megakarja ismerni közelről (nagyon közelről) a Paris Hilton alakította bomba nőt, de hát ott a csúnya barátnő (Christina Lakin, aki szerintem sokkal szebb, mint Paris) és ha megakarja kapni a "dögöst", akkor jóba kell lennie a "döggel". Persze adódnak közbe kisebb problémák, még a végén is (impotencia :D). Lányoknak valószínűleg tetszeni fog, mert ez is tipikus csajos film.

A Szédítően szőke nem az a tipikus csajos film, hanem az, amit családdal is meglehet nézni. Történet annyi, hogy falusi lány (Jessica Simpson) elmegy New York-ba a vőlegénye után, ahol rajtakapja egy csinos ribanccal (ez van minden ilyen filmben), majd megszáll régi barátnőjénél. Ez a barátnő rábeszéli, hogy maradjon a nagyvárosban és önállósodjon. Rábízza egy nap a munkáját, mert neki castingra kell mennie, innen jönnek a bonyodalmak, felpörögnek az események, váratlan fordulatok, nagy szerelmi csalódások! Vége a filmnek! Részletesebben: elindul a munkát megcsinálni, beleesik egy gödörbe, megismeri későbbi szerelmét (Luke Wilson), beszenvedi magát egy nagy céghez, hogy a postát leadja, majd áthajt egy gonosz nő lábán, aki felveszi, mert kell neki egy idióta szőke, hogy megszivassa az igazgatót, akinek a titkárnője lesz... innentől titok, biztos nem fogtok rájönni mi lesz a vége :D! Ezzel kb annyit akartam kifejezni, hogy sablonos ez is, de meglehet nézni egyszer, mert lehet jókat nevetni (rappelő papok, energia italtól el-felszabadult kölykök...)! Jessica Simpson szinkronhangja eléggé irritáló a fülnek, rohadtul nyávogós, de ez nem a film, hanem a szinkron hibájának lehet felróni. A filmmel annyi a gond, hogy rohadt sablonos, elkezdődik tudod mi lesz a vége!